Most hogy így magunkra maradtunk: a szabadság meg én – lássuk mit kezdünk egymással. Az első, amit így nagy blogmagányban közölnék: nincs taszítóbb egy üres fehér lapnál, még ha csak virtuális az. Úgy hírlik, Goethe, aki valóban nem ihlettel dolgozó író volt, és inkább tekintette kiváltságos hivatásnak az írást, semmint isteni teremtő erőnek, és ezért napi rendszerességgel írt – nos, ez a Goethe minden fehér lapra egy-egy pacát ejtett, hogy legyen ereje leírni az első szót. Nagy kedvenc Esterházy is eképpen dolgozik, írja is, hogy ha egy nap megír egy oldalt, majd este kitörli – az már jó nap volt: mókás. Szóval, valahová odafut ki ez a gondolatmenet, hogy nagy szabadság és nagy kín is az írás, küszködés:mi az, ami lényegtelen, nem igényes, kívülálló számára értelmetlennek tűnő zagyvaság. Valahogy így van ez az irodalommal is – igyekszem megtalálni azt a rendkívül keskeny határvonalat, mikor még szórakoztat, de már tanít is. Jobb érzés tudni, hogy beavatva vagyok, semmint roppant okosnak tűnő mondatokat hallgatva lapítani. Beavatás. A mai irodalomtanítás egyik nagy kulcsszava – és valóban okos kifejezés, de van benne álszentség is, mintha tényleg megérthető lenne bármi néhány szakkifejezés elhangzása után – én ugye, aki a médium vagyok mű és befogadó között – elméletileg rendelkeznem kellene az omnipotens elbeszélő tulajdonságaival ergó tudom, mi a titok, mi rejlik a szavak mögött, hogyan kell értenem. Holott ez nem igaz – a szavak jelentése folyamatosan változik, újabb és újabb holdudvarok kötődnek le hozzá, átértelmeződik a valóság, a beszédhelyzet – mozgásban van minden. Na, mindegy. Jó volt végre találkozni Mónival, Keával csacsogni, és lassan visszatérnek az életembe azok, akiket fontosnak érzek és Bécs Vele csodálatos volt.