`Itt fáj, ott fáj`-ósat játszunk: a testem meg én. Kapcsolatunk akár szenvedélyesnek is mondhatnám: ki kapja el hamarabb a másikat, ki a vadász, s ki az áldozat? Ő próbál meghódítani, én ellenállok – aztán mindig legyűr. Mondhatnám azt is, hogy áldozat én vagyok – soha nem lehet ezt elég korán elkezdeni, főleg Magyarországon nem. Itt mindig, mindenki talál okot arra, hogy fájjon valami, lehessen panaszkodni – a panaszkodás igazi közösségformáló élmény. Nem kell itt semmiféle információs szupersztráda – elég elmenni egy orvosi rendelőbe, ülni a metrón, és kicsit szájat elhúzni, ha fáj a derék felálláskor; azonnal rád szól valaki, hogy te még fiatal vagy, ne panaszkodj, bezzeg nekem milyen fájdalmaim vannak, a tiéid semmik ehhez képest. Sőt, te magad sem vagy senki. A léted senkinek sem fontos, használnak, kihasználnak: minden nap ömlik rád a panasz, csak legyen füled meghallani. Ha meg van füled meghallani, ha nem vagy még végképp cinikus ilyen-olyan okok miatt – akkor is te húzod a rövidebbet. Még a végén itt is neked elnézést kérned. Kell?! Must vagy have to? Ha el tudod dönteni, máris tudod, hogy belső vagy külső kontrollos személyiség vagy-e.Egyszer tényleg összeírok mindent, ami bosszant, dühít, lehúz és fájdalmat okoz.
A hülyeség, a tutyimutyiság és ez a negatív életérzés…na ettől megyek falnak én is.Adus