Thomas Mann csodálatalos nagyregénye a Buddenbrook-ház. Az alcímében ?Egy család hanyatlása?-ként jelölt regényMann személyes emlékei alapján egy lübecki patrícius kereskedőcsaládhanyatlásának történetét követi nyomon négy nemzedéken át, a múltszázad harmincas éveitől a hetvenes évekig. A legsokaldalúbban ábrázolt figura Thomas, aki az egész regény központi `hőse`, látszólag erélyes, agilis, de valójában ?homlokzatot?épít: a külszínt akarja mindenáron megőrizni. Belül bizonytalanság,érzékenység, kétségek kínozzák. Ami apjának kötelesség volt, neki márteher. Thomast a teljesítmény, a megfelelési kényszer hajtja, nem tudja, nem engedheti át magát vágyainak, túl sok teher nehezedik rá. Végül megtalálja a kitörési, menekülési utat; de akkor már túl késő. Amikor arról van szó, hogy általános trend az irodalom közelítése a minden napi, praktikus élethez:mindig Thomas jut eszembe. A regény 1901-es. Thomas Mann (azaz maga Thomas) egy negyedszázaddal később, 1926-ban adja csak meg a feloldozást hősének, mikor már lejöhet a Varázshegyről. De, akkor már Hans Castorpnak hívják, és három út kínálkozik előtte: Naphtaé, Settembrinié és Mme Chauchaté. Egyiket sem választja majd. Ha a családomat nézem, én vagyok a dekadens. Nagyanyám, nagyapám még nem vont kétségbe semmit, tudta mit kell tennie. Nagyanyám öt és fél évet várt nagyapámra: valami vadállati ösztönnel, hogy visszajön majd, és ott folytatják, ahol elkezdték a szibériai hadifogság után. Vajon lett volna választása, vagy csak sodródott? Ha apámat nézem, ő már nem ilyen egyszerű eset, művészlélek: el kellett engedni, hogy magától visszajöjjön – de, mára ő is `beállt a sorba`, és megtalálta a helyét. Nem kis szerepe volt ebben mamámnak, aki mindig el tudta hitetni, hogy erős és amit tesz, az jó – mikor ő maga sem volt biztos semmiben. Én a nagymamám szeretnék lenni. Ő, aki soha nem tett fel értelmetlen, sehová sem vezető kérdéseket, derűvel és boldogan élte az életét. Most nagyon hiányzik: ő biztosan egy perc alatt kikacagna minden félelmet.