Gyermekkoromat egy egész szobát betöltő Bösendorfer-versenyzongora is kőkeményen meghatározta. Mikor a környékbeli gyerekek hozzánk jártak gyakorolni, s testvérem nem lévén, gyakorlatilag sosem voltam egyedül. Ha szomorú voltam, vagy csak el akartam bújni: a zongora alatt hasaltam. Itt olvastam először a Tündér Lalát, és A végtelen történetet. Mindkettőn mind a mai napig bármikor elsírom magam.A zongorának gyertyatartója is volt. Manapság jó lenne időnként leülni elé, de már nincs meg. Hiányzik. Never ending story.