– Ezt mind láttad? -kérdeztem.
– Le tudnám rajzolni atérképet, apróra.
– Hát akkor rajzold le.
Szerény, szórakozottmosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapestháztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak akövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színeiegybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla,mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a hígnapfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővertrengetege.
– Igen – biztattam -,fesd le, amit láttál!
– Minek? – nézett rámcsodálkozva.
– Mert szép.
– Szép? Eredj már, Bébé!Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. – Ha ez szép,akkor minden szép.
Bólintottam.
– Fesd csak le, ahogyláttad.
– De minek? – kérdezte.- Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
Egy kis cseléd szaladtát a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
– Hát Péter – sóhajtottam.- Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
– Miért? – kérdeztetágra meredt szemmel. – Miért kellene?
Erre nem tudtamválaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a Kecskeméti utca sarkáraértünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
– Most például -kérdeztem – mit fogsz csinálni?
– Megkeresem Lilit -felelte szórakozottan.