Ha ez egy normál húsvét lenne, nagyjából egy órával ezelőtt értünk volna vissza a mamáktól. Kajákkal felpakolva, és csak azon bosszankodnánk, hogy „úristen, hová fogjuk ezt a rengeteg cuccot tenni?”, mert megenni nem bírnánk. Aztán jönne a szerda, én bevinném a sütik nagy részét a 103-as lakóinak, akik mindig fél perc alatt képesek eltüntetni olyan édességhegyeket, hogy mindig tisztelettel adózom nekik, holott nálunk mindig, mindenki épp fogyózik. Szeretem őket, és nagyon hiányoznak. Ma elsétáltam a sulihoz is, csináltam néhány fotót – mintha az atomvillanás utáni második napon, egyedüli túlélőként dokumentáltam volna a világot. Utálom, hogy olyan, mintha egy akciófilmben élnénk, főszereplőnek lenni pedig még ótvarabb. Mert ugye ahhoz kétség sem fér, hogy mindenkinek most a saját, egyéni akciófilmjében kell alakítania, és saját traumáival kell nap mint nap, újra és újra szembenéznie, csak épp nincs hová menekülni. A saját elménk foglya lettünk. Biztosan mindannyian meg fogunk zakkanni, nagyon súlyos mentális következményei lesznek ennek. Két embertípust nem féltek. Az egyik a hívők, a másik pedig a saját házzal, óriási kerttel rendelkezőt. Egyik sem vagyok. Még erkély sincs. Közben rettegek az érettségitől. Mint ahogy mindentől, ami a lakáson kívül van. Ma gyümölcssalátát és csináltam, filmet néztem, virágot szépítettem – de semmi sem köt le. Mióta itthon vagyunk, em olvastam semmit, nem lett hobbim, nem kezdtem el jógázni – egyszerűen képtelen vagyok bármire. Nem bírok megnézni semmilyen beszélgetést, színházi előadást – csak futnék neki a világnak. Nem sütöttem kenyeret sem. Ha ennek vége lesz egyszer, soha többé nem szeretném a kovász szót még leírni sem látni.
Ha ez egy normál húsvét lenne, most épp mamám sós-sajtos tallérját tolnám valami jó film előtt ülve, és örülnék, hogy holnap még tavaszi szünet, és lesz időm rendszerezni a sulis dolgaimat, átnézni az imádott naptárjaimat, (mindet kidobtam, nem bírtam nézni a fél évre előre kihúzott programokat, sírógörcsöt kaptam folyton) és holnap csinálnék egy jó kis sonkás-sajtos-medvehagymás tésztát. És pakolnám össze a 103-asnak persze a sütik egy részét – mint azt már írtam.
De ez nem normális idő, és nem tudom, hogy valaha lesz-e mg olyan, mint tavaly is volt. Istenem.
húsvét
Húsvét van, a legjobban várt ünnep mind közül. A reményé, a feltámadásé, a megváltásé.
De mégis távol vagyunk mindenkitől, akit szeretünk. Ahogyan a pszichológus fogalmazott: „még sosem voltunk együtt ennyien ennyire magányosak.”
Ez a vírus elvett tőlünk mindent, ami eddig az életünket határozta meg. Magányra, félelemre, bezártságra ítél bennünket.
Egyik sem az, ami az ember lényege. Az ember társas lény, reményteli, bízik a jövőben és vágyik a szabadságra.
Így kimondhatjuk, hogy itt nem lehet vége. Nekünk kell győznünk.
A költészet napján
Örülök, hogy végzős diákjaimmal volt időnk még arra, hogy vegyük Mészöly Miklóst, Szabó Lőrincet, Weöres Sándort, Esterházy Pétert, Dragomán Györgyöt, Szántó T. Gábort és Kányádi Sándort. Ezek a szerzők már mindig megmaradnak nekik a félbeszakadt, széthulló tanév ellenére is, és remélem, őrzik még sokáig a szavaikat. Én most azt a verset idézem ide a költészet napján, József Attila születésnapján, amit immár hetek óta csöndben mondogatok magamban, mint egy imát.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
jn2.
Egyébként ennek a rohadt vírusnak minden összejött. Egy viszonylag enyhe tél, amikor azonban rengeteg eső volt, a vírusok nem pusztultak el, mindenki többet is elkapott. Kiválóan időzített Európában a februári időszakra, mikor az immunrendszer a vírusfertőzések, a hónapokig nem látott nap, a d-vitamin hiánya miatt már annyira meggyöngül, hogy a legkönnyebben kap el mindent.
Két héttel ezelőtt fél háromkor kicsengettek az utolsó órámról. A hatodikosokkal voltam, délutáni óra volt. Ekkor már két napja alig lehetett tanítani, mindenki a híreket figyelte, érezhető volt a rettegés, a mi lesz velünk? kimondatlan kérdése. Reggel még az jött, hogy ha leállunk, meg kell ismételni a tanévet, és a tanárok menjenek fizetés nélküli szabadságra, este fél tízkor pedig a 180-os fordulat, mindenféle elnézéskérés nélkül.
Azóta itthon vagyunk. Volt egy hétvégénk, hogy „megvalósítsuk a digitális átállást”, természetesen a saját munkaeszközeinkkel, anélkül, hogy ebben bármiféle képzésen részt vettünk róla. Sőt, igazából eddig a digitális dolgok csak kiegészítő funkciókként jelentek meg, a nagyon távoli jövőbe helyezve, ha már lesz rá pénz. Nyilván volt rá pénz, csak másra kellett.
Eddig az volt a szlogen, hogy a diákok minél kevesebb időt töltsenek gép előtt, és inkább mozogjanak (öt tesi ugye az összes többi tárgy rovására) vagy építsék társas kapcsolataikat – de ne internetezzenek.
Ez a jövő most valóság lett.
Majd folytatom még.
járványnapló 1. bejegyzés
Rengeteg érzés kavarog bennem. Elsősorban nyilván a félelem. Féltem anyát, féltem a férjemet, féltem magamat. Mindannyian egyéb betegségeink miatt az erősen veszélyeztetett kategóriába tartozunk. Félelmem, hogy mindenféle felsőlégúti panaszaim miatt lélegeztetőgépre kötnek, intubálnak, majd magamra hagynak valamelyik kórház vagy épp kollégium folyosóján. Féltem anyát, aki egyedül van vidéken, féltem a férjemet, aki nem jut kezeléshez, az állatokat, hogy mi lesz velük, ha mi bekerülünk egy kórházba.
A saját kezeléseim is félbemaradtak, a kontroll időpontjaimat lemondták. Mi lesz, ha beélesedik az egyik gyulladásom, amit azonnal el kellene látni? Vagy mi ha a műtétemet csak hónapokkal később hajtják majd végre? Milyen hatása lesz az egészségemre? Mi lesz velünk???
************************************************************************************************
Sokan azt mondják, milyen jó, hogy végre változik majd a világ. Hogy a vírus két hét alatt elérte azt, amit a környezetvédők évtizedek alatt sem. Hogy végre kristálytiszta a velencei lagúnák víze, és benne halak úszkálnak. Hogy végre van idő egymásra, hogy ismét meg kell tanulni konfliktust kezelni, mert nem lehet, nincs hová kimenekülni belőle. Ezeknek az embereknek nem számítanak az emberéletek, a földbe állt gazdaság, a munkanélkülivé lett milliók…..Én nem akartam volna, hogy így változzon meg a világ, nem egyik pillanatról a másikra. Gyakorlatilag egy nap alatt lett háborús helyzet, rendkívüli jogrend, felvásárlási láz, és csupa olyan dolog, amivel nekünk már nem kellett szembenézni.
Pedig utoljára gyerekkoromban volt utoljára nyugalom. Az is hamis védettség volt, de akkor nem érzékeltük. Azóta gyakorlatilag folyamatosan változik minden, nem lehetnek tervek, mindig minden borul. Én nem ilyen világban akarok élni.
Kérem vissza a régi életemet, a munkába járást, a diákokat, a kis félelmeket.
rossz nap
Vannak olyan napok, amikor semmi különös sem történik, mégis minden olyan rossznak tűnik. Na, ez egy ilyen nap. Hideg van, de nagyon, fáj a csipőízület, de rettenetesen, és úgy érzem, hogy semmit sem tudok, és így kellene döntéseket meghoznom, melyek az elkövetkezendő éveimet – de talán az egész hátralévő életemet – meghatározzák.
Miért nem lehet ez egyszerűbb?
vurstli
Abban biztos vagyok, ha most nem három napos lett volna a hétvége, akkor beleszakadok, feladom, annyira fáradt voltam már. Volt itt minden, mint a vurstliban. Felvételi, PET-CT Debrecenben, kivizsgálások, kezelések, többször elkezdett és szinte azonnal feladott életmódváltás, 250 dolgozat javítása egy hét alatt, vizsgáztatás stb. Most még két hét ilyen – már kevésbé gyilkos- tempóban, és akkor hátradőlhetek egy kicsit a munkában.
Annyira akartam volna böjtölni, de pont beleesett a kora estig tartó felvételiztetésekbe, és nem bírtam elkezdeni. Remélem, még érvényes, ha holnap belevágok. Egyik nagy fogadalmam az is, hogy ide is írok mindennap.
Ma csodálatosan szép, igazi tavaszi idő van/volt, de már készülődik állítólag a lehűlés.
ömlik a hó
Ömlik a hó! Reggel óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de most épp teljes erőből nekikezdett ismét. Hálistennek úgy tűnik, hogy mégsem kell a legrosszabbra számítanunk, az Univerzum ebből az esetből visszavonulót fújt. (Pesszimista énem mondatja velem, hogy valahol valami más nagyon készülődik, de remélem, hogy nem lesz igazam.)
Sajnos, a fogyókúra továbbra sem működik, az életmód-váltás is zökkenőmentesen.Nagy ötletem viszont van: középkorúak amatőr színtársulatát szeretném létrehozni. Stabil próbahelyszín már van.
Ráadásul egy idénre kitalált karácsonyi ajándékot már sikerült megszereznem.
Essen még sok hó, hogy reggel ne lehessen menni dolgozni. 300 méterre lakom a munkahelyemtől, így ez nem lesz opció.
univerzum
Az Univerzum már megint készülődik, hogy keresztülhúzza mindazt, amit elterveztem. Ráadásul a legrohadtabb módon, a legjobban szeretett mamám betegségének hírével. Holnapig még van remény, holnapig még lehet könyörögni Istenhez.
Sosem tudtam magam meggyőzni arról, hogy valójában nem létezik. Csak bizakodom, mint Pascal a nádszállal.
Egyébként jó nap, két régi kedves ismerőssel kávéztam.
Hideg lett, nagyon fúj a szél, reggel még a hódara is szakadt.
Imádkozom.